Tegnap volt az első napja annak, hogy képzést tarthattam közösségi szolgálatos diákoknak, arról, hogyan szervezzünk meg egy ütős kis rendezvényt. Az első oldalig jutottunk csak.

Na, persze nem azért, mert nem értették volna, hogy miről hablatyolok, hanem mert teljesen máshol jártak. Ha az ember ránéz valakire, lát rajta dolgokat: boldogságot, jókedvet, szerelmet, rosszkedvet, szorongást vagy akár félelmet is.

Látjuk, de kevesen vagyunk olyanok, akiket érdekel, hogy mi lehet a másikkal.

Így hát nem érdekelt a képzés, vagy, hogy időben befejezzük-e: sokkal inkább az érdekelt, mi történhetett ma, a fiatalokkal, akik előtt még ott az élet, akiknek élvezniük kellene a minden napokat, jókedvűen tervezgetni, hinni az álmokban és megélni a pillanatot.

 Fotó: tumblr.com

Félnek, szorongnak.

Hogy mitől? A jövőtől.

Az életüktől, attól, hogy mi vár rájuk a későbbiekben, hogy mihez kezdenek, majd az érettségi után. Röpke két évük van még hátra, bár az ilyen „vén rókák”, mint én, tudják, hogy egy pillantás az egész, úgy repül az idő. De ők már aggódnak.

Aggasztja őket, mi lesz velük ma, holnap és azután.

Elképzelni sem tudják, hol lesznek kettő, öt vagy akár tíz év múlva, és ez a félelem egyre csak megtelepszik rajtuk, annyira, hogy nem mernek nagyokat álmodni, nem mernek célokat kitűzni, sem hinni magukban.

Kérdezem én, hol vannak, ilyenkor a pedagógusok?

Nyilván nem (csak) az a szerepük, hogy szülők legyenek, de kiveszi le akkor ezt a sok terhet a diákokról? Ki nyugtatja meg őket, hogy nem lesz semmi baj, csak higgyenek magukban? Ha ők nem adnak  útmutatást, akkor kifog? Csak még több terhet rónak rájuk, végig sem gondolva, hogy egyszer úgyis összeroppannak alatta?

 Tízből hét diáknak fogalma sincs arról, mi az, hogy szabadúszó vagy vállalkozó

Millióan szajkózzák, mi mindenre kellene megtanítani a diákokat, hogy vannak az alaptudás megszerzése mellett, olyan dolgok is, amik hasznosabbak… és talán felkészítheti őket az életre.

Na, nem egy komplett tervet kapnak, hogy mihez kezdjenek. De elegendő önbizalmat, hitet kapnának, ahhoz, hogyha valami véget ér, attól még nem dől össze a világ. Csak mert véget ért egy karrier, még lehet ezer másik.

Volt egy ártalmatlan, ám annál többet jelentő kérdésem hozzájuk: melyik a fontosabb, egy jól kereső állás, vagy egy olyan munka, amit szívből csinál, és nem undorodik tőle?

Talán mondanom sem kell a megdöbbentő válaszokat.

Nem hisznek magukban!

Inkább eladják a lelküket, az álmaikat egy olyan cégért, amivel nem tudnak azonosulni, minthogy belevágjanak valami olyanba, amit sokkal inkább szeretnének!

Fotó: colegioweb.com

Hát akkor kérdem én, kimondja meg nekik: csak mert nem egy nagyvállalatnál dolgoznak, attól még lehetnek valakik, csinálhatnak karriert!? Csak mert nem színtiszta ötösök mindenből, még bárki és bármi lehet belőlük!?

Steve Job, Einstein…

Ugye? Ne keljen újra felsorolni!

Tízből hét diáknak fogalma sincs arról, mi az, hogy szabadúszó, vagy vállalkozó.

 Hol hagytuk el így az értékeinket, az álmainkat?

Mióta nem figyelünk már egymásra?