Vidéki szervezetnél civilkedni jó.

 Mert valódi kapcsolatod lehet egy közösséggel melynek része vagy, képes vagy azonnal érzékelni, ha sikerült mozgósítani másokat, jó, mert megtalálnak ügyek. Egy vidéki településen, lehet a szervezetednek valódi arca, elérheted, hogy egy szakmai területnek megkerülhetetlen szakértője légy, vagyis hívjanak szakérteni, előadni, vagy ha fennforgás van, cselekedni. Támogatnak és látják, ha tenni akarsz, a helyi közösség meghallja a hangodat.

Támogatnak és látják, ha tenni akarsz, a helyi közösség meghallja a hangod.

Vidéki szervezetnél civilkedni szívás. 

Minden nap láthatatlan küzdelmet folytatsz, kimaradsz az igazi nagy durranásokból, bárhogy próbálkozol a világmegváltó harcoddal, a kutyát nem fogja érdekelni a kis szemétdombodon túl. Ha csak simán teszed, amit legjobbnak tartasz, nos akkor az érdektelenség posványa lep el, ami a médiát illeti. De mivel harcos alkat vagy, csak a századik országosan kiküldött sajtóanyagnál kérdezed meg magadtól, hogy bakker, egyáltalán jók ezek az e-mail címek? Olvassa ezeket egyáltalán valaki? Vagy olvassák, csak az ügyed szánalmas?

 Lehet ezt egy vállrándítással elintézni, de bárhogy is nézem, mindenképp azon múlik az ügyem sikere, meghallják-e, mielőtt feladom, meghallják-e mielőtt késő lesz, elérem-e azt az ingerküszöböt, melynek átlépése után átmegy az üzenet a médiumok dolgozóinak. Ezt a legnehezebb elérni vidéki szervezetként.

 Talán visszásan hat majd, amit mondok, de aki ismer, tudja és megérti majd, hogy nincs bennem rossz szándék, mikor kimondom: ahhoz, hogy meghallják a szavad, hogy átléphesd a média ingerküszöbét, egy elnyomott, hátrányos helyzetű csoportért kell szólnod, vagy szembe kell menned valakivel, akivel senki nem mer.

 Senkire nem tartozik jobban, vagy csak egy kicsit, mert a mi ügyünk a közösség.

A mi ügyünk nemes egyszerűséggel mindenkire tartozik egyformán. Senkire nem tartozik jobban, vagy csak egy kicsit, mert a mi ügyünk a közösség. Igen, ennyi. Úgy tűnhet, hogy ez egy semmi, egy frázis csak, de nem. Ez mindennek az alapja. E nélkül nincs jövő. Tény: ha valaki mindenkinek jót akar, az kurvára reménytelennek hangzik, ezért például újságíróként el lehet intézni egy legyintéssel szegény idealista barmot. Nem lehet ebből egy normális szalagcímet összehozni, mert minden szót, amire szükség lenne, elhasznált már valaki, tapad hozzá valami, amitől Isten mentsen meg. Eleve a „civil”. A „vidéki emberről” ne is beszéljünk. Összefogás. Együtt. Basszus, mind foglalt. Mondjuk a becsület nem, de arra sem ugrott senki, mert túl szürreális.

Be kell látni, szupernyomi így leírva tényleg, ha nem a Dalai Láma mondja, hanem én, nem valami hazai celeb mondja, hanem én, nem fekete háttér előtt egy színpadon mondja valaki angolul, hanem én. Magyarul, mindig, mindenhol, sokszor és egyfolytában. Talán nem tettem még le eleget az asztalra ahhoz, hogy felfigyeljenek rám. Csak simán szeretnék minden jót megtenni másokért, ami csak telik tőlem, mert úgy gondolom, csak közösségként élhetjük túl azt, amit ránk hagytak elődeink. Senki nincs kiemelve, bocs, de senkit nem hagyok ki. Mindenki van, és közösség. Így sem?

Nem tanítjuk meg, hogyan kell együttműködni, helyben gondolkodva tenni, problémát felismerni és megoldani, a jelenben élni és a nehezebb utakat is megjárni, ahol nem csak az „én” fontos. 

OK, ha hátrányos helyzetű csoport kell, akkor tessék: hátrányos helyzetű, elnyomott csoportba tartozik minden fiatal. Nem vicc! Minden fiatal elnyomott és hátrányos helyzetű, akiknek épp most használjuk el a jövőjét, ami nem a nyugdíj kis barátom, hanem az oxigén az ivóvíz és az élelmiszer. Attól hátrányos helyzetű csoport ők, mert nem tanítjuk meg nekik, hogyan élhetik túl azt a káoszt, amit magunk után hagyunk. Nem tanítjuk meg, hogyan kell együttműködni, helyben gondolkodva tenni, problémát felismerni és megoldani, a jelenben élni és a nehezebb utakat is megjárni, ahol nem csak az „én” fontos. Mindezt közösségben gondolkodva, a jóval a jóért, jól cselekedve.

A mi kezdeményezésünk, csak ennyi. Megtanítani közösségként létezni a fiatalokat. Elég snassz, mi? A mi kezdeményezésünk a világnak túl lokális, a helyieknek túl globális. Nem érthető (még), túl megfoghatatlan (még), hogyha valaki a jövőnek dolgozik. Ha elmondom, hogy a lokális közösségekben való gondolkodás csökkenti a szén-dioxid kibocsátást, élénkíti a gazdaságot, megoldás a szegénységre, te meg boldogabb leszel és egészségesebb tőle, akkor hibbantnak tartanak. Miért? Mert jön a kérdés: „Miért fontos ez neked?” „De valamiből meg is kell élned, nem?” „Van azért valami rendes munkád is?”„Ki fizet ezért?” „Ezt nem lehet csak így elkezdeni!” „Te valami hippi vagy?” Ha elkezdem szakmai szempontok alapján, tudományosan kifejteni, akkor meg nem hippi vagyok, hanem amit mondok az túl bonyolult, túl összetett és nem Magyarországra való.

Túl globális neked, de túl lokális a médiának.

A mi kezdeményezésünk, csak ennyi. Megtanítani közösségként létezni a fiatalokat.

 Ez van.

 Néha jól esne valami pozitív megerősítés kicsit messzebbről is, mint a saját közösségünk, de valójában értük tesszük, amit teszünk így az, az elismerés, maga a díj.

Szóval nyomjuk tovább. Nehéz akkor is inspirálónak lenni és nyomatni a heroikus dumát, mikor épp magunk sem hisszük, hogy van értelme, de „tárrrrsadalmi szerrrvezetként” ez a dolgunk, és amúgy meg amikor nem vagyunk elkenődve úgy, mint ma, tudjuk, hogy csak ennek van értelme.

 Mert mi nem küzdünk, hanem építünk.

Egy ellenségünk van csak, de az egy igazi gyilkos.

A közöny.

/Fekete Éva/