Sokszor beszélünk arról, hogy a Labor Café projekt szintet lépett. Szintet lépett, mikor az önkéntesek átvették az irányítást az alapítványtól és maguk szerveztek és bonyolítottak le programot, szintet lépett, mikor elértük, hogy összejött egy havi bérleti díj csak az urnákba dobott adományokból és sokszor mondtuk kisebb mérföldkövekre is, hogy újabb szintre ért vállalkozásunk. De a Nagyecseden megnyílt Labor Café az első olyan mérföldkő, ami nem csak a Tabulapláza Alapítvány és nem csak a Nyíregyházán élők életében jelentős esemény, hanem egy újabb közösség számára indul nagy utazás ettől a kőtől.

 Izgalmas, és nekem, mint aki az egész „őrültségbe” már sokakat „berántottam”, kicsit ijesztő is.

 A Labor Café nevében is vállalta a tényt, hogy kísérletezik. Kísérletezik azzal, hogyan lehet egy új fordulatot hozni sokak szemléletébe, hogyan lehet újra aktív közösséggé formálni egy település lakóit, hogyan lehet egy célra fókuszálva lépésről lépésre közösen haladni előre és megvalósítani valamit, amire sokan hiszik, hogy lehetetlen. A kísérlet kilépett a bura alól, melyet a hazai pálya jelentett és megnézhetjük, hogyan képes felépíteni a kapott „tervrajzok” és egy működő modell alapján saját „ügyét” egy közösség. Izgalmas kihívás sok szempontból. Izgalmas, és nekem, mint aki az egész „őrültségbe” már sokakat „berántottam”, kicsit ijesztő is.

Nagyecsedi látogatásunkkor, haladva a frissen szerzett családtagjaink felé hol elcsendesültem, hol szómenést kaptam az izgalomtól. Ötletek buzogtak bennem, kétségek bukkantak fel halványan a pozitív hozzáállásom horizontján, amiket gyorsan elkergettem egyfajta magamra erőltetett önbizalommal.

 Miközben beszéltem, néha a másodperc töredékének erejéig el-elkalandoztam egy párhuzamos világba.

Érkezésünk pillanatára, a Labor Café kistestvérébe belépve minden kétségem elszállt. A feladat nehéz, de egyszerű. Át kell adnom azt, amit megtanultam és rendszereztem az elmúlt két évben. Sokkolóan sok tudás ez és sokkolóan sok idő, melynek köszönhetjük meglétét. Miközben beszéltem, néha a másodperc töredékének erejéig el-elkalandoztam egy párhuzamos világba. A jövőbe kalandoztam el, ahol már láttam, hogy akik most az asztalnál, kicsit gyanakvóan, kíváncsian, vagy izgatottan ülnek és hallgatnak, azok a legnagyobb lelkesedéssel fognak beszélni pár hónap múlva valaki másnak, aki értetlenül, gyanakvóan, vagy izgatottan fogja hallgatni, mi mindent értek el együtt.

Minden szavammal azt szerettem volna elérni, hogy befogadják, szeressék és segítsék az első napokban, míg megszokják egymást.

 Mikor 2014-ben elképzeltem a Labor Cafét, a vízióm ködös volt, bizonytalan, de akárhogy is gondolkodtam, az elméletembe nem lehetett belekötni egyetlen oldalról sem. Egyszerűen nincs vesztenivalónk, mindig erre lyukadtam ki, mert hiszem és cselekszem is a jót és a jóság jóságot szül, az emberek alapvetően nem rosszak, és ha látják, hogy nekik akarunk jót, segítenek majd. Ezekkel győzködtem magam akkor. Most, amikor Nagyecseden beszéltem a közösség tagjaihoz, kicsit úgy éreztem magam, mintha a gyerekemről áradoznék a leendő munkatársainak. Minden szavammal azt szerettem volna elérni, hogy befogadják, szeressék és segítsék az első napokban, míg megszokják egymást. A „munkatársak” arcán azt láttam, kíváncsiak az új „kollégára”, várják, hogy virítson valamit, ami miatt csapattag lehet a jól összeszokott kollégák között, de láttam azt is, hogy nyitott, szeretetteljes csapat várja és jó kezekben lesz.

 Az első néhány nap lesz csak nehéz, míg megismerkednek és összeszoknak, aztán meg majd tűzbe mennek érte, mint mi a sajátunkért.

Ebben bízva adjuk át legféltettebb kincsünket Nagyecsed közösségének és reméljük, életre szóló kapocs lesz köztünk a Labor Café.

Fekete Éva