A Labor Café elmúlt három éve és az eddigi életutam nyílegyenesen - annyira nem, de az idő megszépít mindent- vezettek ahhoz, hogy mindazt, amit eddig ösztöneim által vezérelve csináltam, most tudományba és tantárgyakba rendezve egy nemzetközi mesterképzés keretében meg is tanuljam. Csodásan illeszkednek a kis puzzle darabok abba a szüvedékbe, amiket eddig az orrom és a sors keze által vezérelve magam szőttem és melyben sok szürke folt volt eddig. Tanulni nagyon jó. Fiatalon nem tűnik mindig annak, de megtapasztalva a felnőtt létet, majd visszaülni az iskolapadba úgy, hogy már pontosan tudod, az adott tárgyat miért tanulod, nos az üdítő, sőt felemelő érzés. Újra, immáron tök tudatosan diáknak lenni és keresni a kalandokat, felnőtt fejjel abszolúte ajándék, aminek feltétele a család és a munkatársak támogató segítsége, amiért nem lehetek elég hálás, így itt is azt mondom: KÖSZI, KÖSZI, KÖSZI!

Világot látni túristaként egészen más, mint ha az ember egy hónapon át kutatni, tanulni és egy társadalomba belelátni megy. Én pontosan ezek miatt mentem ki a CEEPUS (Central European Exchange Programme for University Studies) ösztöndíjának keretében Bécsbe a tavasz egyik legcsodásabb szakában, májusban. Adtam a múzeummániás énemnek azzal, hogy az első 10 napot szinte múzeumokkal, templomokkal, parkokkal és palotákkal töltöttem, beszívva, megélve mindennek a szépségét és befogadva közben mindazt, ami egykori kultúrák és társadalmak hagyatékaként most egy európai főváros életének része.

Bécsről alkotott impresszióim szuperlatívuszokban írhatók le csupán és most nem a "gazdagságra" és a "nyugateurópaiságra" ondolok, hanem arra, amit egy városban közlekedő ember tapasztal meg a várost szervezők gondolataiból, koncepciójából, mikor elkezdi használni azt. Mert ha van egy város szervezésének koncepciója, az azt igazgatóknak vannak elképzelései arról, hogy szeretnék "berendezni a nagyszobát", amiben milliónyi ember nyüzsög majd éjjel-nappal, akkor lépten nyomon érezni fogod, hogy valaki tett azért, hogy te jól érezd magad, ha a városban vagy. Sokszor voltak olyan pillanataim Bécsben, amikor ellágyultam a figyelmességtől, kedvességtől, csodálattal adóztam pár percig a forgalomban áramló autósoknak és bicikliseknek és mivel élveztem minden ilyen pillanatot, minimum a felét a bécsi hónapomnak kint, a szabadban, a városban töltöttem, így érezve meg annak lüktetését, vagy inkább áramlását. Gyaloglás, felszíni tömegközlekedés, metrózás és Railjet.

Bécs nem vibráló, lüktető, nyüzsgő és zajos nagyváros mindezeknek azon értelmében, ami akár zavarhatná is az embert. Bécs mindezt annyira csinálja csak, amennyire szükséges. Nincsenek benne pózok és direkt "csinált" gegek, vagy allűrük, hanem olyan természetességgel létezik, mint például egy nagy víztömeg, mondjuk egy óriási folyó. A történelem rajtahagyott lenyomata és a 21. század úgy ölelkezik egymásba Bécsben, hogy a legnagyobb természetességgel veszed tudomásul, fel sem figyelve rá igazán. Nem steril múzeum, de nem is koszos nagyváros, nem zavaró tömegben hömpölyögnek benne a túristák és bécsiek alkotta embertömegek, hanem élnek benne az emberek. Nem tudom jobban kifejezni, minthogy élnek benne, hasznáálják és láthatóan nagyon-nagyon szeretik és vigyáznak rá. Mivel nem turisztikai magazinba posztolok épp, próbálom a nyálas ömlengésemet - mely teljesen szívbőljövő és abszolút indokolt, mondhatni kijár Bécsnek, ami az idén kilencedik (!) alkalommal lett a legélhetőbb főváros a világban- visszafogni kissé és arról beszélni, amit társadalmi folyamatok, közösségek kezdeményezéseinek megfigyelésével foglalkozó szakemberként tapasztaltam meg.

Elkerülhetetlen, hogy megemlítsem azt a végtelen kedvességet és nyitottságot, ami első perctől fogadott egy világvárosban, amiről az ember azt gondolja, hogy mindenki savanyú képpel lohol benne a szürke hétköznapjaiba és örül, ha békénhagyják. Nos mindezt nem tapasztaltam Bécsben egyetlen percig sem. Ezzel szemben azt tapasztaltam, hogy az emberek megállnak, leülnek beszélgetni, együtt enni, labdázni, táncolni, olvasni és csak úgy lenni a köztereken, melyeket láthatóa azzal a szándékkal alkítottak ki a fővárost üzemeltetők, hogy a lehető legkényelmesebb, legkulturáltabb és leginkább emberbaráti módon szolgálják a polgárokat. A parkokban kihelyezett napágyak, mobil bútorok, vagy rögzített műtárgyak kényelmesek, kulturáltak, minden tér sarkában akad egy WC, és szinte magától értetődő a parkok terek saját free wifije. Éppúgy nyilvánvalóan van, mert szükséges, mint az ivókutak, vagy a kutyagumi állomások tasakkal és tárolóval. Egyszerűen magávalragadja az embert az érzés, hogy valaki gondolt rá "odafenn", hogy mindezekre majd szükségem lesz, ha erre járok. 

Szóval az emberek a metróban és az állomásokon sem zombiként közlekednek, hanem fogadnak és viszonoznak egy-egy mosolyt a vadidegentől, aki belédakad a mozgólépcsőn lesietve az ráér elnézést kérni és előzékenyen kéri meg a rendőr az óriási bernáthegyivel caplató hlgyet, hogy a szabály szerint kérnie kell a szájkosár felhelyezésére, bár látja, hogy az eb jámbor és amúgy mi a neve. Szóval mindez elhatározás kérdése csupán és hozzáállásé. Nem függ gazdasági helyzettől és politikától. Ha akarod, meg én is, meg mindenki, akkor ezt külön EU-s forrás nélkül simán leakasztjuk a szegről otthon, amire felakasztottuk ki is emlékszik már, hogy mikor.

Folyt. Köv.