2018. feb 08.

"Mi a szitu?"

írta: Labor Café Blog
"Mi a szitu?"

Avagy az adományozás a mindennapokban (2. rész)

Heti hat nap nyitvatartás mellett, 145 fő látogatása után 22000 forint az urnákban.

Amit nem mérsz, arra nem lehetsz hatással, ahogy a marketinges guruk mondják. De egy olyan "vállalkozás" számára, mely nem profitorientált, amelyben a termék egy szemléletmód és nem darabáru, ehol nincsenek egységárak és ahol csak a kiadások mértéke egyezik meg minden hónapban, ott valyon nem visz-e félre egy effajta kimutatás? Ott nem veheti el épp annak a közösségnek a figyelmét a lényegről, vagyis a valós sikerekről a számadat, akik hozzátették nem csak forintjaikat, hanem hitüket és akaratukat is az egészhez? Mérhető-e mérőszámmal az összefogás és a szeretet? Ki lehet-e fizetni egy csekket azzal, hogy tudjuk, sok százan tartják fontosnak és támogatandónak az ügyünket? 

Kezdjünk el aggódni? Vagy válasszunk más stratégiát? Egyáltalán mit csinálunk rosszul? Vagy nem is bennünk van a hiba?

A dilemmákat azonnal követik az ötletek.

Vezessünk be tagdíjat! Szedjünk belépőt! Ne legyünk mindig nyitva! Szabjunk árat a kávénak! Csináljunk több programot! Indítsunk gyűjtést!

Majd újra a dilemmák következnek. Vajon nem öli-e meg épp azt a szabadságot a szabott ár és a belépőjegy, ami a bája és egyben legfőbb motívuma a történetünknek? Vajon nem veti-e vissza az adományozó kedvet, ha a gondokról beszélünk? A mártír-marketing nem árnyékolja-e be túlságosan a pozitív oldalt? Ha nem beszélünk róla a közösségnek, hogyan oldjuk meg? Nélkülük? Helyettük? Nem épp azt akartuk megmutatni, hogy nem oldja meg helyettük a gondokat senki, nekik kell tenniük azért, hogy fennmaradjon, ami fontos?

És a végső kérdés: mit tegyünk?

A mega méretű és hosszú távra tervezett közösségi kezdeményezések végkifejlete soha sem látható előre tisztán. Egyáltalán, van-e végkifejlete valaminek, ami folyamatos? Úgy gondoljuk, nincs. Nincs végkifejlet, nincs egy tökéletes mesterterv, egy príma forgatókönyv, amiben bejelölték előre, hogy mikor kell nekünk lépni, majd balra el. Irányok vannak, mérföldkövek, elágazások. Egyszerre több forgatókönyv, még csak nem is létezik, hanem folyamatosan alakul. Ami azonban százszor aláhúzandó, mert a legfontosabb rész, hogy egyik forgatókönyvből sem írhatjuk ki magunkat, mindegyiknek az alakulására hatásunk van.
A Labor Café projekt forgatókönyve interaktív. Vedd, ki belőle a részed, tedd hozzá a blablabla, tudod Te, már mondani sem kell. Vagy de? Igenis mondjuk el százszor, ha kell? 

Nézzük meg a lehetséges forgatókönyveket egy pillanatra úgy, hogy pusztán az adományozás mértékére, az adományozási kedvre és a közösségi aktivitásra figyelünk és úgy tekintjük, hogy az összes többi tényező változatlan! (Ceteris paribus, most tanultam közgázból. Hehe.)

1. Minden marad úgy, ahogy most van, vagyis marad pár fix támogatónk, akik rendszeresen utalt adományukkal kissé enyhítik azt az érzésünket, hogy egy pilóta nélküli repcsin vagyunk stewardessek, de minimum bekötött szemű mozdonyvezetők vagyunk. Tervezhető bevétellel szolgálnak, amihez hozzájön még a gyérecske urnabevétel, meg a főbérlők jóindulata és a "család, barátok, bolondok" triumvirátus mindig előhúzható mentőöve. Ebben az esetben gyomorfekéllyel és alvászavarokkal ugyan, de "elvan" -jaj de utálom ezt a szót!- a Labor Café. Nem fejlődik, nem képez tartalékokat, csak törvényesen, de a triumvirátus házikasszáját pumpolva működik tovább.

Eredmény: Elmondhatjuk magunkról, hogy van egy látványos projektünk, egy belvárosi helyünk, egy példás közösséggel, ami képes hónapról-hónapra összelökni a fenntartás költségeit. WOW!
Mik vagyunk? Hazárdőrök, illuzionisták.
Mi ez? Önbecsapás.

2. Minden marad így, csak a rendezvényeken belépőjegyet szedünk, vagy tagsági díjat a fix felhasználói körtől. Ehhez jönnek még a korábban említett források, így nagy eséllyel a fix és tervezhető bevételek miatt a korábban említett triumvirátus kasszájára tovább lehet járni, mert egy hónapban kevesebbet kell kunyizni. Ennek a forgatókönyven az alkalmazásakor viszont nem kizárt, hogy egy jelentős réteg kiszorul a felhasználók köréből, mert nem tud tagsági díjat fizetni, nem tud a koncertekre, előadásokra belépőjegyet fizetni. Ugyanitt ki kell térnünk arra is, hogy mennyire etikus elvárni egy előadótól, hogy adományként lépjen fel, vagyis ne szépítsük "hót ingyen", ha mi magunk belépődíjat szedünk. Talán még meg is lehet ideologizálni, de nem a legszimpibb szitu.

Eredmény: Elmondhatjuk, hogy van egy elitista belvárosi helyünk, ahová nem jöhet be akárki, csak aki penget egy ugyan nagyon minimális, de talán sokaknak nehezen hozzáférhető összeget. Vagyis kinyírtuk a "nyitott" jelleget.
Mik vagyunk? Számítók, korlátoltak.
Mi ez? Saját céljaink szembeköpése.

 

img_8032.JPG

3. Nincs tagsági díj, de hivatalosan is nonprofit vállalkozássá alakulunk, pénztárgéppel, fekete meg fehérmosogatóval, árcédulával és vegyszerszekrénnyel. Nem jöhet be a pult mögé csak az, akinek van egészségügyi kiskönyve, viszont tök jó, mert mindennek ára van, amit simán megemelünk, ha kevesebben jönnének, így tutira összejön minden hónapban annyi, amennyibe a létezés kerül. Még több is. Elfelejtjük ezt az urnás hülyéskedést és a triumvirátustól is csak akkor kérünk, ha már nagyon nincs más megoldás. Ja! Vagy bezárunk a francba, kit izgat?

Eredmény: Elmondhatjuk, hogy van egy nonprofit vendéglátóipari kereskedelmi egységünk, ami ha nem megy, nem kell erőltetni. Vagyis kinyírtuk a "közösségi" szót a nevünkből, meg úgy az egészet, ami miatt egyáltalán úgy éreztük, csak ennek van értelme.
Mik vagyunk? Kereskedők, akiknek bár az ügy érdekében, de a bevételek a legfontosabbak.
Mi ez? Öncélú és értelmetlen marhaság.

Negyedik nincs. Ja de! Simán bezárunk. Most.

/folyt. köv./

Szólj hozzá