Tedd hozzá a magadét

Ez a város nem a rét

Mikor az utcán át ment a kedves,

Mossa az eső össze szívünket.

Kösz, hogy jössz ősz, mint egy útszéli kukás

Te lombhullással pecsételt ledér elmúlás.

Az egyik szívemben száz évig osztódó pokol baktérium vagyok, a másikban érzem,

Hogy a pokolban a rakterek milyen nagyok.

A szívem egy bérmasina rákötve egy vérmasina.

Ez az alkony nem az a szar rongy, amivel a lelkemre köthetnéd magad, s ez a szív sem az a szar domb, amire leültethetnélek, mikor néma vagy.

Tudod, a főhős sosem az a nős fej, akire a nőstény tej csorog és lakhelye sem az az ismerős hely, ahol a sok egyidős test zokog.

Ez az érzés , ami végigfut a bolygóidegen, ez a kék hűvös bolygó, ahol felkelek még mindig kurvára idegen.

Fent padláspokol, lent pincemenny, és már értelme sincs, hogy bármelyikbe is visszamenj.

Most csak nekem bizseregj te tavasz, te torz trehány zord idol, a csillagok rajtad, akár a gyűrt égbolt, a csipke kiégette porcelán.

A hold hűlt helye távoli, fátyolos glory hole.

/Költészet Napja - Közös vers 2017/