Nyíregyháza nevének említéskor a tőlünk távolabbi településen élők tíz mondatos készlettel machinálnak. Szóba kerül, hogy ez a világ vége, munkanélküliség van, meg "romahelyzet", de szép kis hely ez, ahogy hallották, és  az állatpark egyébként az maga a csoda. Ja! Meg, hogy náluk Pesten az irodában milyen sok a nyíregyházi és azok mind milyen jó arcok. Udvariasan mosolyogva válaszolok valamit, hogy innen nézve, ahol ő él, az a világ vége, itt hamarabb van világos, mint nálunk, meg a tirpák az nem egy pejoratív jelző, vagy hasonlók, de a szívem mélyén megbántva érzem magam. Mert ez nem egy rezervátum, ahol van egy állatkert, meg egy fürdő, körülötte meg „minden milyen szépen kiépült”. Még csak nem is az évente visszatérő, nagy visszhanggal rendelkező fesztivál miatt érdemes szóra ez a hely. 

Mivel eredendően nem „nyiregyi” vagyok, arra gondolok, mikor először jártam itt és egyből úgy döntöttem, hogy itt akarok élni, ha majd „nagy leszek”. A mezőváros egyszerű szépsége, élhető léptéke, az erdő és a  tó, de mindenek előtt az emberek kedvessége győzött meg. Pedig gyakran hallom panaszként az itt élőktől, hogy itt nincs semmi. Hát dehogy nincs! Itt vagyunk mi magunk. Erre is van egy sor sirám válaszként, hogy az emberek fásultak, utálatosak, mindenki rohan meg ilyenek. Igen. Mindenki rohan. Mi is. Vagyis? Vagyis le kéne  lassulnunk! Nem igaz, hogy nem lehet.

 Nem egy rendezvényt, vagy egy látványosságot vagy ilyesmit, hanem kéne csinálni valamit, amitől láthatóak lesznek, azok, akik miatt én itt letelepedtem le.

A Labor Café annak a húsz évnek az eredménye, amióta én itt élek és gondolkodom. Legtöbbször azon, hogy kéne csinálni valamit. Együtt. Nem egy rendezvényt, vagy egy látványosságot vagy ilyesmit, hanem kéne csinálni valamit, amitől láthatóak lesznek, azok, akik miatt én itt letelepedtem le. Ezalatt a húsz év alatt bennem megérett az igény arra, hogy azokat az embereket, akik miatt annak idején megszerettem ezt a helyet, most akár egyesével is megismerjem. Kell egy hely, mert hát mindenkit nem hívhatok meg otthonra.

Sok veszteni valóm van tehát azzal, ha ez a kezdeményezés elhal. Egyfelől igazuk lesz azoknak, akik szerint „ilyesmit? Itt? Normális vagy?”, másfelől pedig végtelen elkeseredéssel fogom konstatálni, hogy még a „nincs az embereknek pénze ilyesmire” mondattal nem lefedhető, pusztán a jóságért magáért létrehozott kezdeményezések sem találnak már gondozó kezeket ebben a rideg világban, ahol azt gondoltam, ez a mi "Szabolcsországunk" az egyetlen sziget, ahol még maradt szabad szemmel is jól látható jóság. Nem olyan pénzbe kerülős, hanem az a sima eredendő. 

 Vajon képesek vagyunk-e élni vele és életben tartani a tüzet, ami mellett mindig leülhet a vándor, amit az összefogás táplál és ami annyira kedves mindannyiunknak, hogy nem akarunk mellőle elmenni soha.

A személyes összeomlásom mellett a közös tét is nagy, hiszen ez a kísérleti projekt sokak érdeklődését irányította közösségünkre. Sokak figyelik reménykedve, vagy szkeptikusan, mit kezdünk mi egy ekkora lehetőséggel. Vajon képesek vagyunk-e élni vele és életben tartani a tüzet, ami mellett mindig leülhet a vándor, amit az összefogás táplál és ami annyira kedves mindannyiunknak, hogy nem akarunk mellőle elmenni soha. Azt a tüzet, ami az összefogás hiányában elhamvad, szürke, üres, kiégett foltot hagyva maga után.

Sok a veszteni valónk. Ne hagyjuk leégni ezt a jó kis tüzet!

- Fekete Éva gondolatai