Van egy hely…

 Most akkor tavasz van, vagy tél? - teszi fel a költői kérdést az ártatlan szemlélődő, miközben épp kitekint a Labor Cafe nagy üvegablakain. Szóval pénteken kísérleti nyúl lettem a Laborban, persze most nem illegális tudatmódosító szerek hatását tanulmányozom apró sejtjeimmel, hanem egy adományokból működő kávézó közösségre gyakorolt hatását.

10-re érkezem a volt pártház alá. Az időjárás által mutatott törvényszerűségek változása globális, csakis ennek köszönhető, hogy kb. 60 évvel ezelőtt erőszakos verőlegények alkottak itt kissé elcseszett közösséget, most diákok, kézművesek, barátok, családtagok adják egymásnak a kilincset itt. A dekoráció kedves, szelíd, színes, és visszafogott, és mindet adták. Jó szívvel, kötelességtudatból, vagy épp azért, mert a közösség mindenkinek fontos. Fekacs, a gazdasszony kávéval fogad, a köszönet és jó szó bár nem elvárt, mégis fontos része a közösségépítésnek. Nem bánom, szívesen:). 

 És minden békés, boldog, és mindenki derűs, szeretet van, mert a szeretetlenségből most már elég. 

Én az utcáról jöttem be. Végtelen kóborlásnak tűnő életem újabb állomása alkalmas helynek tűnik arra, hogy legutóbbi közösségmegtartó tevékenységem tapasztalatait leszűrjem. Érzékeny fiú vagyok, a szeretet gyógyít, a gyűlölet fáj. Gyerekkorom óta arról álmodom, hogy együtt vagyunk családdal, barátokkal, szülővárossal, országgal, világgal. És minden békés, boldog, és mindenki derűs, szeretet van, mert a szeretetlenségből most már elég. 

Nyílik az ajtó, felnézek a gépből, diáklányok iskola után, betérnek egy teára, helyet foglalnak, cseverésznek, mint a felnőttek, meg-meglibben a függöny, lobban a mécses, a terefere végén a becsületkasszában csörög az adomány. Ez itt így megy. Adomány van, a business másodrangú. Tudom kissé fura, úgy hozzászoktunk már ahhoz, hogy pénz beszél, mi meg ugatunk, és mégse derűsebb közösség a világ. Itt meg megfordult a dolog. A pénzünk nem „annyira” fontos, inkább az hogy kik vagyunk, és mit tudunk adni. Egy pillanatra a múltba révedek. Egy 14 éves felnőtt nő mondta: „adj egy mosolyt”. Bölcs gondolat, elkísér. Mert egy mosolyra talán mindenki képes. Aki nem, annál ott van a mélyszegénység. 

Itt meg megfordult a dolog. A pénzünk nem „annyira” fontos, inkább az hogy kik vagyunk, és mit tudunk adni.

Aztán a nyíló ajtó visszaránt a múltból. Gyerekek érkeznek a közeli iskolákból, már jártak itt, ők érzik, „hogy övék a hely”, teáznak, müzliznek, adományoznak, játszanak. Tanulják a világot, a kávéházi etikettet, ők talán már nem undorodnak attól, ha valami nem méregdrága, csak úgy van. Jönnek ismerősök, barátok, kissé keserű észrevétel, hogy vannak, akik bratyizással akarják megoldani az adományt, de végül is leszarom. A Végén úgyis mindannyian elszámolunk. 

Kint közben lassan esteledik, reménykedem, hogy a kávézó melletti térplasztikát valaki megszabadítja végre, és a leláncolt öntvény talán betér majd egy teára. Mert a mocskos múltra nem feltétlenül kell mocskosan gondolni. Közben megjön Papás, Fekacs elszalad sakk-készletért, amiből aztán hiányzik egy fekete paraszt, de a Laborban van megoldás erre is. Mert ez egy ilyen hely. Segít megoldani azt, amit nem lehet pénzért megjavítani.

A Laborban van megoldás erre is. Mert ez egy ilyen hely. Segít megoldani azt, amit nem lehet pénzért megjavítani. 

Aztán telnek a napok. És megint itt ülök. Tele van a Labor Café, megy a tere-fere. A közösségre gondolok, miközben kirakok az asztalra egy kis karácsonyi ajándékot. Még tavaly kaptam, egy vidám malacka az, fenekén egy táltosgombával. Aki adta, azért (is) adta, hogy szerencsét hozzon nekem. Pici ajándék, szinte észrevehetetlen, de nekem mennyei adomány. És működik. Mert jó helyre jutottam, és szerencsés vagyok, mert adhatok. Ilyen ez. Főleg, ha van egy hely...

Kövesdi Levente Szabolcs